Az élet arany középútja

Aurea Mediocritas avagy Arany Középút. Nem szabad szélsőségek szerint élni, mindig meg kell találni a középső utat, az Arany középutat. "Horatius"

Miután Bia elment, beléptem egy csoportba a facebook-on, amely hozzám hasonló fiatalon megözvegyült sorstársakból áll. Hihetetlenül sokat segített nekem az a rengeteg írás amit itt olvastam, talán az egyetlen olyan helyről, akik pontosan tudják milyen elveszíteni a szerelmed ilyen korán, hiszen mind átéltük. Ahogy teltek a hónapok, nagyon sok fantasztikus írást olvastam, amiből sugárzott a remény és az élet, persze mint az teljesen normális egy ilyen csoportban és nagyon jó is, hogy megosztjuk a fájdalmunkat és a mindennapi életben ért nehézségeinket is egymással. Az ok ami miatt ez a poszt megfogalmazódott bennem, az, hogy nagyon gyakran visszatérő fájdalom a megbánás. Megbánjuk, hogy túl sokat dolgoztunk, nem mentünk el arra a nyaralásra, nem töltöttünk több időt a szerettünkkel, amíg lehetett volna.

Érdekesség, hogy én soha egyszer sem éreztem semmivel kapcsolatban sem megbánást vagy hasonló hiány érzetet ez alatt az egy év alatt. Mégegy dolog a millió másik mellett, amit Biának köszönhetek. Bia fantasztikusan tudott élni, így utólag azt kell, hogy mondjam, tudta hogyan kell tökéletesen élni egy életet.

Amikor még csak elkezdődött a közös életünk, nagy volt a szerelem, fiatalok voltunk, még gyerekek sem voltak, kiköltözünk pár évre Angliába és elmentünk egy hotelbe dolgozni, ahol a fizetésünk mellé ingyen szállást és az egész napi étkezést is biztosították nekünk. Magyar viszonylatban, nagyon jól kerestünk, amiből egy petákot sem kellett elköltenünk.

Mintha csak tegnap történt volna úgy emlékszem amikor leültünk, hogy megbeszéljük mit is kezdjünk az életünkkel. Ekkor még Bia betegségéről semmit nem tudtunk. Én szívem szerint minden egyes fillért félre raktam volna. Magyaráztam is Biának, hogy ha itt maradunk 4-5 évet, utána haza megyünk, veszünk 3-4 lakást belőle, kiadjuk bérbe és soha többé nem kell dolgoznunk. Ha egyszer gyerekeink lesznek, mindketten csak rájuk koncentrálhatunk, mehetünk utazgatni, egy teljesen szabad életünk lehet. Másik oldalról Bia pedig ha tehette volna, az összes pénzt elutazta volna. Mondta, hogy itt vagyunk fiatalok, nincs még gyerekünk, járjuk be az egész világot, majd keresünk még pénzt a jövőben is. Mivel szerencsére mi mindig nagyon könnyen dűlőre tudtunk jutni bármiről is volt szó, ezért pillanatok alatt megegyeztünk, hogy a fele összeget rakjuk félre, a másik feléből pedig utazzunk. Felültünk erre a hullámra és aztán soha többé le sem szálltunk róla.

Végül Angliában összesen 4 évet töltöttünk, ez idő alatt beutaztuk Ázsiát, Ausztrália és Új-Zélandot és Afrikát. Majd miután Bia betegsége miatt úgy döntöttünk, hogy haza költözünk, még megfejeltük egy Észak-Amerikai úttal is. Utána az ilyen térű kalandozásaink véget értek, de mindeközben persze tartottuk magunkat végig a tervünkkhöz és az Angliában félre tett pénzből tudtunk egy picike lakást venni, ami valamennyi bevételt hozott nekünk a keresetünkön felül. Itt ismét dönthettünk volna úgy, hogy igaz az itthoni fizetésünkből már nem tudnánk olyan csodálatos utazásokat finanszírozni, de ezzel az extra bevétellel azért kényeztethetnénk magunkat. Végül itt is inkább meghúztuk a vonalat és a közép utat választottuk.

Ekkor pedig egy újabb kalandba vágtuk a fejszénket. Úgy döntöttünk, hogy készen állunk a közös családra. Ennek a kalandnak a 2 csodálatos kislányunk lett a gyümölcse.

Sok év eltelt azóta a beszélgetés óta ott Angliában és a sok csodás év után sajnos bekövetkezett az, amiben mindvégig bíztunk, hogy velünk biztosan nem történhet meg. Biát legyőzte a betegség és elköltözött a Mennyországba. Pár hónappal a tragédia után, amikor már képes voltam valamennyire újra gondolkozni, vissza tekintettem arra a 10 és fél évre ami nekünk közösen megadatott és azon elmélkedtem, hogy helyes döntéseket hoztunk e. Vajon ha előre tudtuk volna, hogy mi fog történni, máshogy éltük volna az életünket?

Hiába mentem mélyebbre és mélyebbre ebben a gondolatban, egyszerűen nem találtam semmit, amit megbántam volna és biztos vagyok benne, hogy Bia sem találna.

Akkor azzal a döntésünkkel, hogy mindvégig a közép utat választjuk minden egyes döntésünkben, azt értük el, hogy 10 év alatt egy olyan életet éltünk amit más 100 év alatt sem él meg és most hogy egyedül maradtam a lányokkal, pénzügyileg sem kell stresszelnem, hogy mégis hogyan leszünk meg. Ha akkor az én utamat kezdjük járni, ülhetnék most egy kupac pénzen, de minden pillanatban azon örlődnék, hogy mennyi tervünk volt, hogy majd ide meg oda megyünk és már soha nem élhetjük át ezeket a terveket együtt. Ha pedig Bia útját választjuk, akkor valószínűleg nem csak a fél világot jártuk volna be, hanem az egészet is, de most itt lennék 2 kisgyerekkel egyedül és beleszakadnék abba, hogy éjjel nappal dolgozzak, hogy legalább az ételt az asztalra tudjam nekik tenni. Nem tudnám nekik megadni azt a gyerekkort, amit Biával szerettünk volna.

Így vissza tekintve, milyen igaza is volt Horatiusnak. A szélsőségek az élet minden területén egyik részről adnak valami többet, másik részről viszont valamit elvesznek. Legyen szó tényleg bármiről, munkáról, élményekről, alkoholról, étkezésről, testmozgásról és még a végtelenségig sorolhatnám. Mindenből egészségtelen a nagyon kevés és megárt a nagyon sok. Soha semmit ne vonjunk meg magunktól teljesen, kivéve persze ha egészségügyi oka van és ellenben soha ne vigyünk semmit se túlzásba. Mindenkinek szívből ajánlom, hogy csak egy napját próbálja ki úgy, hogy aznap bármivel kapcsolatban olyan döntést kell hozni, ahol 2 féle végletben lehet gondolkozni, válassza a közép utat. Megígérem nektek, hogy az élmény olyannyira felemelő lesz, hogy a következő nap is így szeretnétek majd döntést hozni. Egy idő után pedig rutinná válik és ha ezt eléritek, akkor egy csodává válik az életetek. Utána már mindegy milyen nehézséget görget az élet elétek, nem lesz többé lehetetlen. Ma már meggyőződésem, hogy az élet egyik nagy titka az Arany Középút.